Mary Beard: Róma császára
Mary Beard a nagy nemzetközi sikert aratott SPQR című könyvében az ókori Róma ezeréves történetét mondja el a vaskori kezdetektől egészen addig, amíg az egykori kis városállam a Földközi-tenger vidékének vitathatatlan urává vált. Most, több mint harmincévnyi tanítás és tudományos kutatás után Beard a Római Birodalmat uraló egyéneket állítja reflektorfénybe. Julius Caesarral kezdi a sort, és csaknem háromszáz éven, mintegy harminc császáron keresztül a 235-ben meggyilkolt Severus Alexander uralmáig kalauzolja az olvasót.
A Róma császára nem az uralkodók megszokott, kronologikus felsorolása, amelyben egyik császár követi a másikat: az őrült Caligula, a szörnyeteg Nero, a filozófus Marcus Aurelius, a perverz Heliogabalus és így tovább. Beard ehelyett más, mélyebb és fontosabb kérdéseket vet fel: valójában miféle, mekkora hatalommal rendelkeztek Róma császárai? Tényleg annyi vér áztatta a császári palota padlóját? Milyen vicceket mesélt Augustus? Mi történt valójában Hadrianus és kegyeltje, Antinous között? Beard könnyedén vegyíti a magasztosat a profánnal, megmutatja, milyen volt a császár élete a palotában, a versenyeken, az utazásai során, sőt még azt is, hogy miként ment a mennybe.
Eközben elmeséli a császári hatalommal kapcsolatos ókori fikciókat, megdönt néhány, általunk kinyilatkoztatásként kezelt feltevést, köztük azt a képzetet, hogy a császárok mind egy szálig brutális és kegyetlen zsarnokok voltak. Beard bemutatja a császárok feleségeit, szeretőit, riválisait, rabszolgáit, udvari mulattatóit, a katonáit és az egyszerű embereket, akik petíciókat nyomtak a kezébe, akiknek ügyes-bajos dolgaiban Augustus ítélkezett, és akik juttatásait az adójáról elhíresült Vespasianus fia hagyta jóvá.
A szex, a társadalmi osztályok és a politika finoman árnyalt bemutatásával a Róma császára megkérdőjelezi az ókori rómaiak császári hatalommal kapcsolatos elképzeléseit (és egyúttal a mieinket is), amikor bemutatja, milyen volt a leggazdagabb, legfényűzőbb, leghatalmasabb és legveszélyesebb római polgárnak lenni; úgy foglalja össze a római történelmet, mint eddig még soha senki.
Mary Beard
Róma császára
Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2024
Oldalszám: 544
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789636363475
Germanicus Iulius Caesar a rómaiak reménységet jelentette, tőle várták az elveszett szabadságjogaik és a régi dicsőség helyreállítását.
Az „ige” vallásos környezetben a Biblia szövegét jelenti. Más összefüggésben azonban lehet a ráolvasás és a mágia szakszava (varázsige). A hagyományos nyelvtanban pedig az ige egy szófaj megjelölése, mely cselekvést, létezést vagy éppen állapotot fejez ki. Könyvemben elsősorban a harmadik jelentésből indulok ki. Az asszír királyfeliratok szövegeiben ugyanis az igék gyakoriságuk alapján tagolják, strukturáljak a cselekmény menetét. Ezeket a szövegeket eddig elsősorban történelmi forrásként értelmezték, melyek nagyformátumú asszír uralkodók dicső hadjáratait beszélik el. Bizonyos igék állandó ismétlődése és strukturáló szerepe azonban arra világít rá, hogy az Asszír Birodalomban – ahol az írni-olvasni tudás amúgy is minimális volt – ezek a szövegek nem a múlt dokumentációját szolgálták (legalább is nem úgy, ahogyan egy 21. századi olvasó első nekifutásra elvárná). A királyfeliratok a korabeli társadalomban mágikus szerepet töltöttek be, mellyel biztosítani akarták a következő hadjáratok sikerét is. Ebből a szempontból az asszír királyfeliratok nyelvtani igéi nem is állnak túl messze a szó első kettő jelentésétől. A szövegek igéi mágikus erővel bírtak, és így – a Bibliához hasonlóan – az asszír világértelmezés eszközei voltak.
Százéves a világhírű felfedezés. Az eredeti négyszáz fotóval jelenik meg a lenyűgöző Carter-napló. 1922. november 4-én fedezték fel Howard Carter brit régész munkásai a Tutanhamon egyiptomi fáraó (Kr. e. XIV. sz.) sírkamrájához vezető lépcsősort. A fiatalon – legfeljebb 19 évesen – elhunyt uralkodó, akinek regnálása nem tartozott éppen az ókori birodalom legjelentősebb korszakai közé, a felfedezés következtében hamarosan világhírű lett, sírja ugyanis 3000 év után szinte teljes épségben várta a modern kor látogatóit.
Mika Waltari történelmi regényeinek sorozatában most az etruszk Lars Turms mondja el utazásokban és izgalmas kalandokban bővelkedő életét. Vezetésével időszámításunk előtt az V. században szemtanúi lehetünk a ladéi görög-perzsa tengeri csatának, majd bejárjuk az Égei-tenger fontosabb szigeteit, a korabeli Szicília városait, az utolsó királyától megszabadult Rómát és az etruszk városállamokat. Bepillantunk a görögök és a föníciaiak, a szikánok és az elümiaiak, a rómaiak és az etruszkok mindennapi életébe, hagyományaiba és hitvilágába. Izgalmas, drámai és mulatságos történetek közepette tirannusokkal és hadvezérekkel, kalózokkal és kalmárokkal, bölcselőkkel és művészekkel, papokkal és jósnőkkel ismerkedünk meg. Távoli kor alig ismert vagy merőben ismeretlen világa tárul elénk minden apró részletével, történelmi hitelességgel, s az örök emberi erényekkel és gyarlóságokkal. Változatos kulisszák között pereg a cselekmény váratlan fordulatokkal, lenyűgöző áradatban.
Pompeji, 79 ősze. Egy ara az esküvőjére készül; a kiszolgált katona a tulajdonában álló gladiátor mindkettőjük sorsát eldöntő harcára; két fiatal lány napi küzdelmét vívja a létfenntartásért, míg az előkelő, fiatal feleség gyermekét várja családja körében. A város lakói, mint bármelyik másik napon, dolgoznak, játszanak, hajszolják az élvezeteket, és senki sem hallgat Sabinusra, aki növekvő aggodalommal figyeli az egyre gyakoribb rengéseket.
A szerelem istene végre méltó ellenfelére talált?
A humanista szerző az ókori szatíraíró, Iuvenalis költeményeinek számos helyéhez fogalmaz meg hosszabb-rövidebb magyarázatokat, s minden esetben reflektál legalább egy korábbi nézetre, melyet megcáfol – az esetek döntő többségében jogosan. Ráadásul humanista „kollégái” magyarázatait nem csupán idézi, de gyakran minősíti is: egyeseket kimondottan sértő módon, olykor a személyeskedés határát is súrolva (vagy akár azon túllépve) marasztal el általa tévesnek ítélt nézeteik miatt. Ebben a szerepben csillantja meg leginkább sajátos stílusát, a szatíráról szatirikus gúnnyal vitatkozva.
Itt az ideje, hogy Ithaka asszonyai elmeséljék történetüket…
„Az élet önmagában közömbös, de az, hogy hogyan bánsz az életeddel, nem közömbös” (Epiktétosz: Beszélgetések II. 6. 1).